Lélekbúvár

Mindig elhatározom, hogy ez volt a következő két hétre adagolt utolsó írásom, aztán mégis jön egy új cím, és pötyögtetek megint.

1. "Hogy érzed magad? Érzel egyáltalán valamit? És, ha igen, körül tudod járni szavakkal, mondatokkal? Történt valami? Mire van most szükséged? Segíthetek valamit?"

.. "a legkegyetlenebb béklyó", hallottam Ákostól, és egyetértettem. Miért kellene egy olyan emberrel együtt maradni, aki már nem tetszik, nem érdemli meg, várnak az izgalmasabb kalandok.. továbbá, miért ne gondolhatnám meg magam, miért kell mindenkinek beszámolnom a döntéseimről, s különben is, szabad ember vagyok, ezért azt csinálok, amit akarok.

Őszintén azért, mert nem szerettem tanulni.. na meg azért, mert úgy éreztem, az ember alkotta tudomány úgysem lenne elég arra, hogy hatékony gyógyító lehessek.. ahhoz már az Isten kell, őt meg nem ismertem.

Leültem írni a békéről békével a lelkemben.. legalábbis azok a dolgok, amelyek mostanig nyugtalanítottak, elpárologtak a semmibe.. nehéz dolgom volt velük, de végül kapituláltak, és feladták.. nem zavarhatnak többé..

Nem a szülővárosomra és az utcáira gondolok.. mostanra elfogadtam azt a tényt, hogy random le is zuhanyozhatok, ha egy szemellenzős, siető autós elhalad mellettem egy gödrön át..

Bármiféle neheztelés, szépítés, szégyen nélkül ki tudom mondani, hogy bántalmazásban nőttem fel, és elhittem, hogy az normális.

Nem-e attól, hogy nem fognak szeretni?