Van egyfajta különös varázsa a gyergyói tavaszhoz közelítő télnek: semmi varázsa nincs, de az ember mégis arra van kényszerülve, hogy minden erejét összeszedve átjusson a sár-tengeren, és minden kis jókedvét beleadva, nekifogjon a következő feladatának.
Amikor bármit megtennél azért, hogy az apád, majd a párod vagy a főnököd felfigyeljen rád, értékeljen, fontosnak tartson, megdicsérjen, örüljön veled, segítsen, átöleljen, megvigasztaljon, megnyugtasson, tiszteljen, és nem utolsó sorban, szeressen.
Sosem éreztem magam ilyen jól lelkileg, mint most.. még akkor is, ha éppen nem vagyok jól. Ennek talán az az oka, hogy mertem halálra untatni egy embert az érzéseimmel, vagyis megmásztam az érzelmileg elérhetetlenség Mount Everestjét, miután lemerültem a túlérzékenység Csendes-óceánjába.
A nyugati fehér ember odáig fejlődött a biológiai evolúció elmélete mentén, hogy az afrikai fekete bőrű embert hozzá képest alacsonyrendűnek, egyszersmind rabszolgaságba dönthetőnek, illetve gyökeresen kiirthatónak tekintette.
Ma már ott tartunk, hogy minden terápia, még a terápiának is van terápiája.. a természetest terápiaként használjuk a természetellenessel szemben, amelyet természetesnek érzékelünk.
Először is úgy, hogy észrevesszük, hogy az állandó mosolygás és képlékenység vagy ellenállás mögött mély szomorúság rejtőzik, amiért ritkán látjuk őt kiakadni, kiborulni, sírni, hisztizni, vagy gyakran látjuk őt visszahúzódni a biztonságos 4 fal közé, félszegen ülni egyedül egy padon vagy bohóckodni felszínesen, felszínes társaságban.
Semmi nem a régi, és minden megy tovább, úgy, ahogy eddig.. a körforgalom sem az, ami volt.. hiányzik belőle a mókuskerék és az akadályként működő gödrök sincsenek már a helyükön.. minden megváltozott, és folytatódik a körtánc.. jelszó: "hajrá Gyergyó"
A fogalomnak semmi köze a cser fához, ám bárcsak lenne, mert akkor azt a helyet jelölhetné, ahová elbújhatunk szégyenünkben.. amikor úgy érezzük, hogy nem érünk annyit, hogy ne hagyjanak el, vagy ne hagyjanak cserben.
