Utálom a gyerekemet

Amennyiben ezt még elgondolni sem félsz, megértelek. Mert van ilyen. Nem lehet mindig szeretni. Van amikor az is előfordul, hogy gyűlölünk. És olyan is van, hogy nem a gyűlöletet választjuk, hanem a szeretetet, és fordítva. Hibázni emberi dolog, és akarni kijavítani a hibákat még inkább az.

Gyakran volt olyan érzésem, hogy hadd legyek szabad, és eldönthessem, hogy most szeretni akarok vagy gyűlölni. Mert ha kötelezően szeretni kell akkor is, ha szétvet a düh, és nyom le a szomorúság meg a fájdalom, elbukok. Bukott angyal leszek, sőt ördög.

Ráadásul óhatatlanul csalódást és szenvedést okozok a másiknak, mert olyankor nem tudok kenyérre kenhető, türelmes és szeretetteljes lenni. Olyankor ordítanom, sírnom, toporzékolnom, félnem, szoronganom, törnöm-zúznom, aludnom, sportolnom kell. El kell bújnom egyedül egy sötét zugba, magamra kell zárnom a kamraajtót, fel kell hívnom a barátomat, össze kell csődítenem a klubtagokat, stb. Persze nem kell, csak ha kell.

Ezt az érzést az a hiedelem előzi meg, hogy nem szabad dühösnek és szomorúnak lenni, mert nem szabad gyűlölni a másikat, mivel szigorúan szeretni kell, különösen a családban. Ez nem így van.

Ha nem tudjuk szabadon megélni a frusztrációt, haragot, neheztelést, bizonytalanságot, bizalmatlanságot, tehetetlenséget, csalódást, szomorúságot, fájdalmat akár a gyerek, szülő vagy a párunk felé is, mert el "kell" azt nyomnunk a béke, nyugalom, boldogság és szeretet kedvéért, minimum lemegyünk cinikusba. Majd hibát találunk ott is, ahol nincs, szándékosan sértegetjük a helyzetben ártatlan személyt, és olyat találunk kívánni meg mondani, hogy bárcsak fordulnál fel.

Szeretni akarunk tehát, de néha a gyűlölködés jön össze. Örülni akarunk a másiknak, de olykor a Marsra kívánjuk őt. El akarjuk viselni egymást békében, azonban alkalmanként bált rendezünk. Tapintatosan és együttérzőn szeretnénk viselkedni, de bántóak és érzéketlenek vagyunk.

Kapaszkodj meg: ez nem baj. Nem kell mindjárt bűntudatot éreznünk azért, mert vannak érzéseink, és ki szeretnénk azokat fejezni. Nem a világvége, ha a gyermek engedetlensége miatt könnyebben türelmetlenek és dühösek leszünk egy nehéz munkanap után. És nem szakad ránk az ég, ha csalódunk a szülőben, és neheztelünk rá, mert nem tartotta be a szavát.

Ez van. Ha nem ez lenne, más lenne a helyzet. Meg tudnánk őrizni a nyugalmunkat, és fel tudnánk nézni azokra az emberekre, akik gondoskodnak rólunk.

Hát, hadd legyünk szabadok, és döntsük el, hogy éppen melyik utat választjuk.

Ha szülőként teret engedünk a türelmetlenségnek és dühnek, a gyermek megijedhet a reakciónktól, és elveszítheti a belénk vetett bizalmát. Feltéve, ha semmilyen magyarázatot vagy utólagos megbánást nem tanósítunk felé, és nem kérünk bocsánatot.

Végül, amennyiben a gyermeknek nem szabad kifejeznie a csalódottságát és neheztelését a szülő felé, mert ez tiszteletlenségnek és hatalomsértésnek minősül, elkezd szorongani, és vagy magába/maga ellen fordul, vagy fellázad a külvilági "hatalom" ellen.

Így nem csak a szülő-gyermek viszony romlik meg, hanem megmaradhat a nyoma, és kihathat a gyermek felnőtt korára is. Kivéve, ha a szülő hajlandó leguggolni az ő szintjére, és elhiszi, tudomásul veszi, illetve megérti a gyermek önálló érzéseit és gondolatait.