Utálom a gyerekemet

Amennyiben ezt még elgondolni sem félsz, megértelek. Mert van ilyen. Nem lehet mindig szeretni. Van amikor az is előfordul, hogy gyűlölünk. És olyan is van, hogy nem a gyűlöletet választjuk, hanem a szeretetet, és fordítva. Hibázni emberi dolog, és akarni kijavítani a hibákat még inkább az.

Gyakran volt olyan érzésem, hogy hadd legyek szabad, és eldönthessem, hogy most szeretni akarok vagy gyűlölni. Mert ha kötelezően szeretni kell akkor is, ha szétvet a düh, és nyom le a szomorúság meg a fájdalom, elbukok. Bukott angyal leszek, sőt ördög.

Ráadásul óhatatlanul csalódást és szenvedést okozok a másiknak, mert olyankor nem tudok kenyérre kenhető, türelmes és szeretetteljes lenni. Olyankor ordítanom, sírnom, toporzékolnom, félnem, szoronganom, törnöm-zúznom, aludnom, sportolnom kell.. el kell bújnom egyedül egy sötét zugba, magamra kell zárnom a kamraajtót, fel kell hívnom a barátomat, össze kell csődítenem a klubtagokat, stb. Persze nem kell, csak ha kell.

Ezt az érzést az a hiedelem előzi meg, hogy nem szabad dühösnek és szomorúnak lenni, mert nem szabad gyűlölni a másikat, mivel szigorúan szeretni kell, különösen a családban. Ez nem így van.

Ha nem tudjuk szabadon megélni a frusztrációt, haragot, neheztelést, bizonytalanságot, bizalmatlanságot, tehetetlenséget, csalódást, szomorúságot, fájdalmat akár a gyerek, szülő vagy a párunk felé is, mert el "kell" azt nyomnunk a béke, nyugalom, boldogság és szeretet kedvéért, minimum lemegyünk cinikusba. Majd hibát találunk ott is, ahol nincs, szándékosan sértegetjük a helyzetben ártatlan személyt, és olyat találunk kívánni meg mondani, hogy bárcsak fordulnál fel.

Szeretni akarunk tehát, de néha a gyűlölködés jön össze. Örülni akarunk a másiknak, de olykor a Marsra kívánjuk őt. El akarjuk viselni egymást békében, azonban alkalmanként bált rendezünk. Tapintatosan és együttérzőn szeretnénk viselkedni, de bántóak és érzéketlenek vagyunk.

Kapaszkodj meg.. ez nem baj. Nem kell mindjárt bűntudatot érezni azért, mert vannak érzéseink, és ki szeretnénk azokat fejezni. Nem a világvége, ha a gyermek engedetlensége miatt könnyebben türelmetlenek és dühösek leszünk egy nehéz munkanap után. És nem szakad ránk az ég, ha csalódunk a szülőben, és neheztelünk rá, mert nem tartotta be a szavát.

Ez van. Ha nem ez lenne, más lenne a helyzet. Meg tudnánk őrizni a nyugalmunkat, és fel tudnánk nézni azokra az emberekre, akik gondoskodnak rólunk.

Hát, hadd legyünk szabadok, és döntsük el, hogy éppen melyik utat választjuk.

Ha szülőként teret engedünk a türelmetlenségnek és dühnek, a gyermek megijedhet a reakciónktól, és elveszítheti a belénk vetett bizalmát. Feltéve, ha semmilyen magyarázatot vagy utólagos megbánást nem tanósítunk felé, és nem kérünk bocsánatot.

Végül, amennyiben a gyermeknek nem szabad kifejeznie a csalódottságát és neheztelését a szülő felé, mert ez tiszteletlenségnek és hatalomsértésnek minősül, elkezd szorongani, és vagy magába/maga ellen fordul, vagy fellázad a külvilági "hatalom" ellen.

Így nem csak a szülő-gyermek viszony romlik meg, hanem megmaradhat a nyoma, és kihathat a gyermek felnőtt korára is. Kivéve, ha a szülő hajlandó leguggolni az ő szintjére, és elhiszi, tudomásul veszi, illetve megérti a gyermek önálló érzéseit és gondolatait.