Unalmas vagyok

Tényleg. A minap elgondolkodtam azon, hogy én vagyok a világ legunalmasabb embere, és enyém a minden közül leguntatóbb élet.

Se Tiktok, se Twitter, sehol egy TV, no 1000 lájk a Facebookon, nuku partimámoros lazulás, álomnyaralás, extrém kaland, nem posztolhatom az aktuális munkahelyi, professzionális, karrierközpontú sikereimet, nem büszkélkedhetek a gyerekeimmel (még, de azt is úgy tenném, hogy senki ne lássa), nem pózolok a 40 legjobb barátommal egyszerre- egyszóval, nem szól körülöttem a csinnadratta, nem cseng a cintányér az életem fölött, és nem körülöttem forog minimum a virtuális világ- tehát, unalmas vagyok.

Nem kecsegtetek senkit semmi jóval, nem állok elő semmilyen legújabb találmánnyal vagy mutatvánnyal, és felcsendül a tücsökciripeléses háttérhang, ha a politikához kéne hozzászólnom. Még csak egy bárányfelhőnyi égi jelet, csodát sem láttam az utóbbi 10 évben, és nem lettem hirtelen paparazzik prédája a nagy nyilvánosság igényéből adódóan.

Társaságoknak középpontja azóta sem lettem, mióta jobban érzem magam a megfontolt megfigyelő és elemző szerepében. Különösen tehetségtelen vagyok érdekes konfliktusok és figyelemfelkeltő botrányok szításában, és távcsővel sem lehet engem észrevenni, ahogyan feltűnök a tömegmozgalmak élén vagy közepén.

Nincs se kutyám, se macskám, de még egy árva pitonom vagy tarantulám sem, így nem hallhatod a színes történeteimet a szomszédnéni infarktusáról, vagy nem láthatod a profi analóg fotóimat a Chucky babás jelmezről, amit a kutyámra erőltettem.

Mostanra megfesthettem volna már a második Mona Lisát aranyvászonra márványecsettel, én lehetnék Gyergyó, vagy épp a Kárpát-medence legkiválóbb szopránja, a világ prímabalerinája és az első számú bestseller írónő. De látod-e mindezeket manifesztálódni abban az életemben, amit megmutatok neked? Nem.

Ehelyett hangtompító nélküli más etnikumú embertársaim probléma megoldását hallgatom a nyitott ablak mellett, és arról írok, hogy én vagyok a világ legunalmasabb embere. Mert nem foglalkozom mással, csak azzal, ami szinte senkit nem érdekel.

Hajnalban kikönyökölve az ablakban várom a madarak első csiripelését, és mérem a pontos időt. Képes vagyok random megváltoztatni egy tervet, vagy lemondani egy találkozást azért, hogy a saját érzéseimmel foglalkozzak. Gyakran jobban leköt egy földi eper zamatos ízének érzékelése vagy egy csiga száguldásának megfigyelése egy ember szavainál. Egy kislány szelíd türelemmel, lesütött szemmel kíséri telefonáló apját, jó volt látni. Felbukkan előttem egy sánta tarka galamb-hát, neki sem lehet könnyű élete-, és elhajt mellettem egy faházikó. Valaki éppen viszi magával az egész életét.

Miről meséljek? Az az élet, amit te nem látsz, az, amit én élek. Nagyon leteperte a bogáncsokat és fákat a vihar, de a fecskéknek semmi bajuk. Az a probléma, amely tegnap megsiratott és pánikrohamhoz közeli állapotot idézett elő bennem, mára feledésbe merült, és játszi békesség tölti el a lelkemnek azt a részét, amelyben összeér a gondolkodás és érzésvilág. Amúgy semmi különös.

Nálad mik a hírek?