Társalg(átl)ás

Hadd fejezzem ki magam. Lehet megártott a svábok józan, tárgyilagos, lényegre törő társalkodási stílusa, és feltűnik a mi gyakran hiányos, akadozó, gátlásos, félmondatokban mindent elintéző, darabos, nagy feneket kerítő, öncélú beszédstílusunk. Nem tudom, de...

Lassan mondom, hogy megértsük: meg kell tanulnunk kimondani a szavakat egymás után a sziától a köszönömig. Ugyanakkor, ha már kimondtuk, emlékezzünk rájuk, és tartsuk a szívünkben, majd a szánkon. Végül ültessük át őket a gyakorlatba a tetteinken keresztül.

Ideális esetben semmi szükség nem lenne a hangos, artikulált, gesztusokkal tarkított, értelmesen összefűzött beszédre, mert egymás gondolatába vágnánk bele gondolatban, fejeznénk be azokat, majd lépnénk máris a tettek mezejére.

De azért van hangos és látható beszéd, mert itt még nem tartunk. Van fülünk és szánk, agyunk és szívünk, hogy szándékainkat és állapotunkat átgondoljuk és átérezzük, majd a hangszálainkat mozgásba hozva szavakba öntsük azokat. Legfőképpen, ha kérdést intéznek hozzánk. Az már végképp önmagunk és a kért üzenet kifejezésére kell, hogy ösztönözzön minket, még akkor is, ha csak annyit tudunk kinyögni, hogy "hagyj békén".

Én sem voltam mindig a szavak embere. Ha tömören, egy vonalban összefoglalható lenne a beszédkészségem története, így nézne ki:

Néma-ömlengő-szófosó-szófukar-szókimondó-lényegretörő-világos.

Bár az utolsó megálló még csiszolásra szorul, igyekszem gondolataimat, érzéseimet és indíttatásaimat a lehető legnyilvánvalóbban a környezetem tudtára adni.

Mivel kiegyenlítődött a mérleg az érzés-, illetve gondolatvilágom és a közléskényszerem között, jobban feltűnik, ha az ember a szavai mögé rejtőzik, és fél látszani. Talán ilyenkor mondjuk azt, hogy jobb lenne, ha hallgatna, mert a kép a hanggal nem talál.

Milyen egyszerű lenne simán csak annyit mondani, "nem akarok itt lenni". Ehelyett gyakran elmeséljük, hogy mi történt velünk az utóbbi öt évben, milyen tragédiák értek a többi ember miatt, hol bárhol lennénk éppen, "jaj, ez a ház is omlik meg". Ha meg felteszik a kérdést, hogy mit tennénk legszívesebben, annyit mondunk, "nem tudom", mintha a másiktól várnánk a helyes választ.

A gördülékeny és hatékony önkifejezéshez, illetve beszélgetéshez egyetlen dolog szükséges: figyelem.

Ha tudunk magunkra figyelni, és felismerjük, hogy éppen milyen állapotban vagyunk, ezt könnyű közölni, anélkül, hogy bármilyen következménytől tartanánk.

Az önmagunkra figyelés pedig hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a másik emberre is képesek legyünk figyelni. Így nem fordulhatna elő a következő helyzet: " Elnézést, itt melyik buszra kell fölszállnom a központ felé?" "A központ messze van. Szerintem, ez a taxi nem a központba megy."

Vagyis, nem beszélünk el egymás mellett, és nem akadályozzuk egymást az előrehaladásban. Bátran a szavaink mögé állunk, így megeshet, hogy szavak nélkül is boldogulunk a társalgásban. Így rögtön észrevehetjük, hogy a másik nem tudja, merre menjen, például, és kérés nélkül útbaigazítjuk.