Társalg(átl)ás

Hadd fejezzem ki magam.. így is. Lehet megártott a svábok józan, tárgyilagos, lényegre törő társalkodási stílusa, és feltűnik a mi gyakran hiányos, akadozó, gátlásos, félmondatokban mindent elintéző, darabos, nagy feneket kerítő, öncélú beszédstílusunk. Nem tudom, de..

Meg.. kell.. tanulnunk.. kimondani.. a.. szavakat.. egymás.. után..a.. sziától.. a.. köszönömig. Ugyanakkor, ha már kimondtuk, emlékezzünk rájuk, és tartsuk a szívünkben, majd a szánkon.. végül a tetteinken keresztül.

Ideális esetben semmi szükség nem lenne a hangos, artikulált, gesztusokkal tarkított, értelmesen összefűzött beszédre, mert egymás gondolatába vágnánk bele gondolatban, fejeznénk be azokat, majd lépnénk máris a tettek mezejére.

De azért van hangos és látható beszéd, mert itt még nem tartunk. Továbbá azért, mert van fülünk és szánk, hozzá agyunk és szívünk, hogy átgondoljuk és átérezzük, majd a hangszálainkat mozgásba hozva kiejtsük őket. Legfőképpen, ha kérdést intéznek hozzánk. Az már végképp önmagunk és a kért üzenet kifejezésére kell, hogy ösztönözzön minket, még akkor is, ha csak annyit tudunk kinyögni, hogy "hagyj békén".

Én sem voltam mindig a szavak embere. Ha tömören, egy vonalban összefoglalható a beszédkészségem története, így nézne ki:

néma-ömlengő-szófosó-szófukar-szókimondó-lényegretörő-világos.

Bár az utolsó megálló még csiszolásra szorul, igyekszem gondolataimat, érzéseimet és indíttatásaimat a lehető legnyilvánvalóbban a környezetem tudtára adni.

Mivel kiegyenlítődött a mérleg az érzés-, illetve gondolatvilágom és a közléskényszerem között, jobban feltűnik, ha az ember a szavai mögé rejtőzik, és fél látszani. Talán ilyenkor mondjuk azt, hogy jobb lenne, ha hallgatna, mert a kép a hanggal nem talál.

Milyen egyszerű lenne simán csak annyit mondani, "nem akarok itt lenni". Ehelyett gyakran elmeséljük, hogy mi történt velünk az utóbbi öt évben, milyen tragédiák értek a többi ember miatt, hol bárhol lennénk éppen, "jaj, ez a ház is omlik meg". Ha meg felteszik a kérdést, hogy mit tennénk legszívesebben, annyit mondunk, "nem tudom", mintha a másiktól várnánk a helyes választ.

A gördülékeny és hatékony önkifejezéshez, illetve beszélgetéshez egyetlen dolog szükséges: figyelem.

Ha tudunk magunkra figyelni, felismerjük, hogy éppen milyen állapotban vagyunk, és ezt könnyű közölni, anélkül, hogy bármilyen következménytől tartanánk.

Az önmagunkra figyelés pedig hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a másik emberre is képesek legyünk figyelni. Így nem fordulhatna elő a következő helyzet: " Elnézést, itt melyik buszra kell fölszállnom a központ felé?" "A központ messze van. Szerintem, ez a taxi nem a központba megy."

Vagyis, nem beszélünk el egymás mellett, és nem akadályozzuk egymást a haladásban.. előre. Bátran a szavaink elé állunk, így megeshet, hogy szavak nélkül is boldogulunk a társalgásban. Simán csak úgy, ha észrevesszük, hogy a másik nem tudja, merre menjen, és kérés nélkül útbaigazítjuk.