Szülőiskola

Miért nem találták még fel a szülőképzést, ha már olyat sem lehet tanulni, hogy mitől ember az ember?

Olyan nincs, hogy jó szülő, csak jó ember van.. á nem, csak viccelek. Egyik sincs. Mert nincs a világon olyan ember, aki ezt a tudást át tudná adni, vagy meg tudná tanulni.. magától.

Valahol mindenki elcseszi, így-vagy úgy. Sose lesz mindig minden olyan, amilyennek szeretnénk. A "tökéletesen" nevelt gyerek élete is elindulhat a lejtőn, és a "rosszul" nevelt gyerekből is lehet elnök. És azt tapasztalatból tudjuk, hogy nincs rossz lejtő, és pláne nincs jó elnök.

Egyet sejtek biztosan: az esetek többségében a biológiai érettség és óraállás nem egyenlő a szülővé válásra való tényleges készenléttel. Egyáltalán.

Sok férfi és nő egymásra néz, lát egy neki tetsző nőnemű vagy hímnemű mozgó lényt, és azt hiszi, hogy ott az ideje a családalapításnak. Egyikük sem tudja, hogy az egyikben egy hároméves, agyontraumatizált gyerek lakik, a másik pedig az apját és a biztonságot kereste.

A legtöbb esetben ez a fele senkit nem érdekel, ketyeg a biológiai óra, most kell nekiszökni, nehogy lemaradjunk az életről.

Oké, nem maradtunk le, biológiailag megvan az utánpótlás, de ki "neveli" fel? Az a két gyerek, aki nem tudott, vagy nem akart felnőni a saját életéhez sem? Szerintem elég lesz nekik a maguk baja, nemhogy a gyereké is. Csak ennek a levét a gyerek issza. Mert neki kötődés, biztonság, elfogadás szeretet kell, és hiteles példa.

Hát, az meg nincs. Mert hogy? Miből? Azt hisszük elég elszerepelni a szülőt, s amúgy is, miért szól bele az, aki nem ért hozzá?

Ilyenkor lenne jó szülőiskolába menni, amely a "hogyan legyünk egészséges emberek" előképzettségre alapozódna, amelyet önismeret előzne meg a Teremtő kiinduló terve alapján, és ezek után nem az együtt vagy a külön válás lenne az egyetlen megoldás a problémára.

Az a megérzésem, hogy aki azt mondja, nem könnyű egy gyerekkel, az saját magával sem boldogul. Nincs tudatában saját magának. Fagyit enne, de csülköt zabál. Békésen mosolyogna, de ordít, mint a sakál. Azt sem tudja, mit csinál, vagy merre van arccal. És ott van az a gyerek, akkor is, amikor nem kéne, hogy lehet ezt ép ésszel bírni? Szerintem ép ésszel lehetne bírni annyira, hogy az életből ne csináljunk siralomházat.

Mert a gyerek nem hülye. Ha kiborultál, nem félsz megmutatni, és elmondod neki, hogy elfáradtál, pihenned kell, hagyjon most egy kicsit békén, menjen játszani a testvéreivel vagy az apjával, fél óra múlva találkoztok, megérti, mert látja, hogy megtiszteled magadat és őt az igazsággal.

A gyerek nem tudja, hogy mennyire teher tud lenni, ő nem akar senkit szándékosan kicsinálni idegileg. Meg kell tanulnia még az életet. Hogy vannak határok. A szeretet és elfogadás pedig határokhoz kötött, mert csak úgy lehet biztonságban. De azt ki húzza meg neki? Az, aki még magának sem húzta meg, ha már neki sem húzták meg?