Sutba vágtam a szeretetet

Hosszú, kínkeserves, hasba görnyedős, gülüszemeket sírós nappalok és éjszakák után fogtam régi álmaim vágyát, a szeretetet, és sutba vágtam. Dolgozzon érted, aki akar, én nem fogok..., intéztem hozzá a titkos, elnyomott indulatomat. Ha nem azért vagy, mert vagy, akkor nem vagy, és az nem kell, ami nem vagy.

Szólt a kegyesség, én szeretet vagyok. Ezt hitte magáról, de mikor ránéztem, arcán irigységet láttam, és hangjából nyomatékosított önzőség áradt; már vártam a valuta érték megállapítását, amellyel fizetnem kéne a szolgáltatásért. Hisz olyan jó szívem van, érted teszem, amit teszek..., indokolta állapotát, és hozzábiggyesztett egy szívecskés, szivárványos mosolyt. "A lelkem ne adjam el neked ezért a nemes gesztusért?"

Gondozód/rokonod/barátod/kiskutyád/akármid vagyok, ezért szeress engem..., visszhangozta a kötelesség, és bizonytalan időre meg is reccsentet, mert összehaverkodott a nulla önbecsüléssel és a gúnnyal, akik folyton ott kelletlenkedtek. Kötelesség ide, kötelesség oda, a szeretet nem kötelesség. Ártándig belém köthettél, mocskolhattál, kritizálhattál, az is meg volt engedve, hogy ne akarj megérteni meg figyelni rám, de most a szent anyaföldön vagyunk... (ha nem érted az analógiát, annyit elárulok, hogy a határokkal kapcsolatos).

A fantázia is belibegett fehér-arany habruhában, rózsaszín szemüvegben, rózsa illatfelhőben, selyem topánkákban, és elvarázsolódva dalolta, hogy én szeretek igazán, még Holy-wood is tőlem tanult. Igen, ott senki sem gátlásos, szerelmi csalódásos, gyomormenéses, csonka családos, traumatizált, stresszes, depressziós, kiégett, de ha mégis, akkor a párja ezt mind szó nélkül elviseli, és minden jó, ha a végén van orgazmus. A film végén úgyis el kell menni a wc-re, vagy meg kell hallgatni az izzadtságszagú horkolást;  ha van kedved hozzá, ha nincs.