Stockholm szindróma Gyergyóban (is)

Túl sokan szenvedünk benne ahhoz, hogy ne vegyük észre, és ne akarjunk kiszabadulni belőle.

De mi is az a Stockholm szindróma, és mi közünk van Svédországhoz Gyergyóban vagy bárhol a világban?

Stockholmban egy bankrabló annyira sikeresen el tudta hitetni a túszaival, hogy a javukat akarja, csak segítsenek neki kirabolni a bankot, hogy azok szinte megsajnálták őt, együttéreztek vele, és közreműködtek az akcióban a mentésükre érkezett hatóságok ellen.

Ugyanakkor a túszok is annyira kezesbárányokká váltak az események során, hogy a rabló szinte megsajnálta őket, és nem tudta őket megölni, inkább továbbra is fogva tartotta őket. Így nem volt más hátra, össze kellett szokniuk, hogy az együtt töltött napokat átvészeljék.

Ennek fényében van úgy, hogy mi is Stockholm szindrómában szenvedünk, ha egy bántalmazó tettét vagy viselkedését megmagyarázzuk azzal, hogy de csak jót akar nekünk, nem akart rosszat, segíteni akart, jó szándékkal tette, milyen figyelmes és törődő.. durván bánik velem, de mégiscsak a rokonom/vérem/hazám. Holott nyilvánvaló, hogy árt nekünk szavakkal, csenddel veréssel, érzelmi zsarolással és ráhatással, bűntudatkeltéssel, tettlegességgel, befolyásolással, de még úgy is, hogy a hazugságainkban tart, vagy nem hajlandó meghallani az érzéseinket és gondolatainkat valamivel kapcsolatban.

Mivel nem ismerjük fel a bántalmazást és a veszélyt, lemegyünk naiv csaholó pincsikutyába, és mindent megteszünk azért, hogy ránk ne sértődjön meg senki, továbbá, lessük, hogy hol és hogyan tudnánk megfelelni illetve alkalmazkodni. Azt, aki lelkileg és testileg is leigázott minket, megvédjük azokkal szemben, akik tisztán látják ezt az állapotot, és mutatnák az utat kifelé ebből az embertelen, erkölcsileg is lehúzó mocsárból.

Egy bántalmazó embernek csak úgy segíthetünk, ha segítünk saját magunkon, és egyedül vagy segítséget kérve, kilépünk a bántalmazó helyzetek mókuskerekéből. Ilyen módon nem fordulhatna elő az, hogy felnőttként is ugyanazokat az ártalmas viselkedésmintákat gyakoroljuk, és adjuk tovább, amelyekkel gyermekként találkoztunk. Ugye, jobb lenne, ha nem a férjünknek, feleségünknek, gyermekeinknek, barátainknak, rokonainknak és szomszédainknak kellene szenvedniük azért, mert nem merünk kilépni az áldozat szerepéből, és inkább kínlódunk, minthogy rávilágítsunk a bántalmazásra?

És akkor mi van, ha egy egész kocsma, az egész társaság vagy általában a város azt mondja/diktálja, hogy..? Miért érdekel, hogy a nép már csak így szokja? Miért ne lehetnél te az az egészséges rák, akit a beteg társai nem húzhatnak vissza a vödörbe?

Most képzeljük el, hogy Jézus úgy jött hozzánk, mint egészséges ember fia a Stockholm szindrómásokhoz, és megmutatta, hogy merre van a szabadulás útja afelé az élet felé, amelyet élni szeretnénk, mint ahogy azt is, hogy ki barát, és ki ellenség.

Ha ezt még nem vagyunk képesek felfogni, vagy nem vagyunk rá kíváncsiak, a rabló hatása alatt vagyunk, és elhittük, hogy a bántalmazó apánk/ testvérünk/ haverunk/ pásztorunk/ tanárunk/ elnökünk csak jót akar nekünk, miközben lopja a pénzünket, erőnket, figyelmünket, időnket, békénket és a szeretetre való készségünket. Voltaképpen megfoszt az élettől, amelyre születtünk.