Sajnálat

Az utolsó, amire neked és nekem szükségünk van, az a sajnálat.

Mit kezdenénk vele? Vízbe tennénk, hogy virágozzon? Vagy tegyük vitrinbe, hadd lepje a por?

A sajnálat arra vet rossz fényt, akiben felébred. Hiszen, ha sajnálunk valakit, tudatlanul azt szeretnénk feltételezni saját magunkról, hogy sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint az, akit sajnálunk. Nem teszünk egyebet, mint le..sajnáljuk a másikat, és fel..magasztaljuk magunkat.

Sajnáltam és sajnáltak is. Egyik sem esett jól.

Az előbbi azért, mert úgy éreztem, hogy rabja vagyok az érzésnek, miközben nem áll hatalmamban a másik ember állapotát megváltoztatni.

Az utóbbi helyzetből azért menekültem, mert úgy éreztem, nem szeretnek. Nemhogy kíváncsiak nem voltak arra, hogy hogy érzem magam valójában, hanem még azt képzelték, hogy sajnálhatnak. Olyan érzés volt, mintha az első 1 percben 10 gólt rúgtak volna nekem, és lefújták a meccset.

A sajnálat valahol félúton helyezkedik el a megvetés/ lenézés és együttérzés koordináták között az emberi vonások tengelyén. Magyarul, a sajnálat jószívűségbe öltöztetett érzelgős megvetés és a valódi megértéstől fényévekre található megjátszott együttérzés, vagyis totálisan szükségtelen hazugság.

"Úgy sajnálom az öreget, végnapjait éli".. dehogy sajnálod.. az agyadra ment a panaszaival meg minden nyűgével, és jobban esne a szívednek, ha megkönnyebbülhetne, miután lepasszoltad a szomszéd néninek. De nem teszed, mert "tartozol" neki a törődéseddel és segítségeddel, pedig csak a saját megfelelési kényszeredet kellene felismerned és a helyére tenned.

Miután megérted, hogy sajnálkozásod esetleg a kisebbrendűségi érzéseden való felülkerekedési vágyadból táplálkozik, és netán sikerül magadba nézned olyan mértékben, hogy elindulhass a gyógyulás útján, felismerheted, hogy igazából vagy lenézed vagy pedig őszintén megérted a másik embert.

Középút nincs.

Könnyebb vagy nehezebb út van. Könnyebb rögtön megvetni valakit, hogy lelki fölényhez jussunk, ha saját magunkat is megvetjük.

Ezzel ellentétben nagyon nehéz inkább magunkat meglátni a másik gyengeségében, és ahogy azt saját magunkkal is tennénk, igazán együttérezni vele, no meg békén hagyni őt, ha erre van szüksége.

Amúgy meg, sokkal nehezebb rögtön megvetni valakit, mert önmagunkat marcangolva továbbra is lelkünk padlóján fetrengünk, és másokat a szintünkre lehúzva, szemétkedünk.

Ezzel ellentétben hihetetlenül könnyű magunkat szeretve nyitott érdeklődéssel a másik ember és a problémája felé fordulni, akkor is, ha az nem oldódik meg általunk és rögtön. Legalább arra a 2 percre ő is szeretve érezte magát.