Predátor

Ki gondolta volna, hogy a mesék igazak, és a mesehősök köztünk járnak?

A világszép nádszál kisasszony meséjét például rólam írták, mert mint olyan, nem tudok menyecskésre hízni, és mi tagadás, szép is vagyok, meg kincs is vagyok.

Azonban, amiről most komolyan írni szeretnék az az, hogy új archetípust vezetek be, a Predátor archetípusát.

Honnan veszem ezt? Egy film összehozta az Alien és Predator két marcona, mindannyiunk rejtett agresszióját és hódítani akarását megtestesítő fantasztikus alakját, és összeütközteti őket.

Bevallom, a Predatorhoz képest az Alien megjelenése a képben úgy hatott rám, mintha egy szerető családtagom integetett volna, hogy hazahívjon.

A Predator öl, mert nincs más dolga, sportot űz belőle, trófeákat gyűjt, élvezkedik, hatalmat igyekszik gyakorolni. Az Alien öl, mert szaporodni, terjeszkedni, életteret akar szerezni magának. Érted már, hogy miért volt szimpibb?

A végén a Predator sem tudja "legyőzni" a halált, mert a halál élni akar.

Úgy érzem, sok ember beleesik abba a csapdába, hogy ragadozóként kezd el viselkedni. Mintha ez azoknak a kollektív tudatalattijából szökkenne szárba, akik nem becsülik magukat eléggé ahhoz, hogy ne a környezetük életerejéből, figyelméből, dicséretéből, bátorításából, magasztalásából nyerjék az életerejüket.

Kicsit olyanok, mint anyámasszony katonája: kívül kemény, megmondó, hős, belül gyámoltalan, bizonytalan, ijedős karakterek, akik abból kölcsönöznek látszat életüknek értelmet, hogy leszívható bólogató Jánosok skalpját gyűjtik. Ebből nyerik a homokra épített értéküket és jelentőségüket a világban és azon kívül.

Ők azok, akik úgyis bebizonyítják, hogy nem lehet őket palira venni, és a felszínen táncolva inkább eljátszák a rettenthetetlent a külvilág felé, minthogy magukba nézzenek, és vállalják a gyengeségüket, tökéletlenségüket. Ezért nekik folyton vadászniuk kell hallgatóságra, nézőközönségre, rajongókra, tapsra, elismerésre, támogatókra, hogy nehogy kiderüljön az igazság: ők is csak esendő, hibázó, tévedő emberek, nem különbek "áldozataiknál".

Valójában a szerepek felcserélődnek, az archetípusok egymást keresztezik. Én bólogató Julcsa voltam, és csakúgy, mint az engem zsákmányul ejtő Predátornak, semmi belülről vagy inkább Fentről fakadó önértékelésem nem volt ahhoz, hogy ne az áldozat szerepébe kelljen bújnom. És azért, hogy ne maradjak mindig alul, emlékeztem a Predátor szerepre, vagyis gyakrabban, mint ritkábban, felvettem magamra.

Mostanra kiegyenlítődtek az erőviszonyok, maradok világszép nádszál kisasszony.. na jó, inkább csak Zsuzsi, aki soha többet nem akar félni senkitől és semmitől. Ha meg is ijedek, azért van, hogy ne ártsak a bennem és rajtam kívül élni akaró életnek. A halál úgyis győzött a Predátor felett.