Miért tetszik a hazugság?

Nyilvánvalóan azért, mert hasonlít a saját igazságnak vélt valóságunkhoz. Teszi a szépet, flörtöl, udvarol, kelleti magát, cirógatja az egónkat, simogatja a vágyainkat, amelyeket javarészt a képzelőerőnk búsztol (degeszt).

Bevallom, gyakran szeretnék én is valami olyat olvasni, látni, hallani, tapasztalni, ami az adott pillanatban megnyugtat, feldob, kielégít, megvigasztal, megerősít, gyönyörködtet, és nem is állok ennek ellen.

Elindul a csodára beindított várakozásom szántó gépezete az értelmezés mezején, de egyszer csak megakad, s mivel idegesíteni kezd a kicsorbult eke nyikorgása, abbahagyom a műveletet: egy szó, hang, kép, gesztus, mimika, rezzenés képes az előadott "abszolút igazságot" hazugsággá változtatni. Olyan, mintha légy döglött volna a levesbe.. már nem kell.

Miért lettem ilyen válogatós? A kérdés gyökere az identitás (önazonosság) fogalmához köthető. Vagyis, amíg a külvilágból (értsd, más emberek által) akartam beszerezni és elsajátítani azt, aki vagyok vagy lenni szeretnék, tapadtam a külvilág szavaira, zenéjére, képeire, filozófiájára, tanaira, lájkjára, mint polip az áldozatára, és ezért fordulhatott elő az, hogy kicsit ez is voltam, meg az is, hol ilyen, hol olyan, nagyrészt ez, kisebb mértékben az.

Amikor megérkezünk a világba, az első önvaló donorunk az anyukánk, az apukánk, jönnek a testvérek, és fokozatosan bővül a kör a tanítóbácsitól Supermanig. Egy mosoly, intés, hátba vagy hátsóba veregetés, ölelés, beszélgetés, közös tevékenység, természetfeletti képesség bizonyítéka mind visszajelzés arról, hogy hozzájuk képest kik vagyunk, és kivé válhatunk. Mikor elévül a szülői minta, előtérbe kerül a kedvenc sztár vagy író "bölcsessége", amely csak addig tart, amíg csődbe nem megy, vagy valamilyen botrányba nem keveredik.

De mi van akkor, ha ez az önazonosság nem kívülről jön többé, hanem belülről, onnan is a szívünkből? Oké, oké, ami lényeges… tudom, de nem arról van szó, ami benne van, hanem arról, ami onnan származik. Ha hazugsággal töltjük meg, pontosabban hazudunk a saját szív- és lelkiállapotunkat illetően, eredhet-e belőle igazság? Vagy igaz lehet-e az, amit kifejezünk saját magunkról, ha az "igaz" igazságot nem ismerjük? Mi van akkor, ha az igazság megcáfolja a mi igazságunkat, és ki akarja szorítani azt a szívünkből?

Kérdések, amelyek nem túl költőiek ahhoz, hogy meg merjük őket válaszolni. És ha elég bátrak vagyunk megválaszolni őket, megszégyenülhetünk ugyan, de megszabadulunk az önbecsapás illetve félrevezetés terhétől. És megfordul a kocka.. a hazugság válik visszataszítóvá, és az igazságból nyerjük az identitásunkat.