Lelki holokauszt

Az Isten minden kétszázezer emberre ad egy "túlérzékenyet", hogy esélyt kapjanak szembesülni saját érzéketlen, rideg, lélektelen valóságukkal. Van, hogy sikerül a kísérlet, de az esetek túlnyomó részében meghiúsul, ezért a helyzet áldozati vért kíván. És egy elkezdett háború folytatódik.

Háborús túlélő vagyok, a lelki holokauszt egy volt rabja.

Kislányként már átélhettem a háború a lélekre gyakorolt borzalmát. Egy cserkésztáborban az éjszaka leple alatt robbant a hír, hogy kitört a (szám- vagy valami ilyesmi) háború, édesanyámat túszul ejtették, elrabolták, és ha nem mentjük meg, megölik.. tette hozzá a kislány álmából felvert felfogóképességem. Lemerevedve szedtem magamra a ruháimat, és a szívemmel a torkomban követtem a nagyobbakat a felfedező útra. Mindenki feje fölött ott ragyogott egy-egy az égen fénylő sárga csillag.. el voltunk bélyegezve a halálnak, ki így, ki úgy.

Rettegve, remegő végtagokkal, magányosan botorkáltam a sötétben, mindegyre a vezető lány jelenlétét keresve.. szomjaztam az utasításait, bátorító szavait. Különösen akkor, amikor valaki elkiáltotta magát, hogy "ha rád világítanak, meghalsz". Így nem csak a záporozó lövedékek süvítő, dörgő hangjának megjelenését vártam, hanem a lámpafények kereszttüze elől is igyekeztem elbújni a bokrok aljában. A következő képben már fent vagyok a domb vagy hegy tetején, meglátom édesanyámat, amint nyugodtan beszélget még két "tússzal", odaszaladok, és megölelem. "Kiszabadítottunk", sikítom magamban halkan.. "nagyon féltem", mondtam volna, de senki nem volt rá kíváncsi. Egykedvűen, mint akinek ez természetes, mindenki elvonult vissza a sátrához aludni. "Csak játék volt" döbbentem rá.. "kegyetlen játék".

Az igazi háború a lélekben zajlik, és a háború végeztével nincs vége.. folytatódik tovább a félelemtől, bizonytalanságtól, értéktelenségtől meggyötört túlélőkben és utódaikban.

Nem volt könnyű végigcsinálni az "álháborút", hát még az igazit. Ahol valóban élet-halál kérdése volt a túlélésért folytatott küzdelem. Nagymamám elmesélései alapján minden trükköt be kellett vetni ahhoz, hogy az életösztön győzzön a kétségbeesés és feladás fölött.

Ha az életben maradáshoz annyi kellett, hogy természetes emberi beleérző és együttérző képességünket, illetve saját érzéseinket megtagadjuk és feladjuk, akkor rajta.. akadtak, akik inkább érzéstelenül átgázoltak a másikon, hogy mentsék a saját irhájukat.

Nem ez történik most is? Nem mindnyájan háborús túlélők vagyunk, akik bár megtarthattuk testi életünket, lelki nyomorékok maradtunk? Inkább hallgatózunk a "szégyenünkkel", bajunkkal, félszegségünkkel, és szenvednek rajtunk keresztül még az unokáink is, mintsem segítséget kérjünk, és meggyógyuljunk.

Holokausztot rendeltek el az egész világnak, amikor háborút indítottak az "emberség" ellen. Mert mi van, ha embernek lenni azt jelenti, hogy szelídek vagyunk és alázatosak, és képesek vagyunk együttérezni a másik emberrel? Mi van, ha csak ennyi az egész?

Túlélő vagyok, a lelki holokauszt egy volt rabja. Onnan tudom, hogy rab voltam, mert felismertem,.. hogy szenvedek, nem jó nekem, nincs békém. Az igazi béke korszaka akkor köszönt be, ha szembesülünk a saját érzéketlen, rideg, lélektelen valóságunkkal, és akarunk meggyógyulni. A háborúnak ekkor lesz tényleg vége.