Kocsis szentek, szent kocsisok

"-Jean, tegye el a csipkés kesztyűt, és ne vegye elé.

- Miért, asszonyom?

- Mert mezítkézzel akarom végezni a piszkos munkát."

Ha tudnád, honnan jövök, ezt is (meg)értenéd.

Kocsis lettem.. néha úgy tolom a káromkodást, mint kubikos a talicskát. Igaz, nem megy olyan gördülékenyen, mint egyeseknek, de igyekszem pótolni a hiányosságaimat.. legalábbis arra az időre, amikor szükség van rá.

"Nem lehetne anélkül, hogy ilyen csúnyán beszélnél? Sérti a fülemet (szelektív süketséget okozhat).. hogy lehet ilyen paraszt módjára viselkedni?".. bukkant fel a gondolat-kérdésfelhő a fejemben, ha valaki azt találta mondani, hogy "bazd meg, ezt lekéstük."

Hát ugye, a "parasztok" tudatosan alacsony szinten rezegtetik az energia részecskéiket, primitív létformát folytatnak, csökött agyuk nem sok teljesítményre képes, sőt, az alvilággal cimborálnak, egyenes útjuk van a kárhozat felé.

Benned is volt ilyen előítélet? Bennem volt.

Nagyon magas energiaszinteken váltam szinte láthatatlanná, kiválasztott voltam a kiválasztottak között, én voltam az, akinek nagyon kellett tudnia mindent is, olvasottságom nem engedte meg a tökfejűséget, és erkölcsösségemben úgy belemerevedtem az álszentségbe, hogy azt is képes voltam elhinni, hogy én vagyok az etalon, és páholybérletem van a mennyország operában.

Vagyis, semmi közöm nem volt a valósághoz, kiváltképpen a saját valóságomhoz. Más szóval, hozzá sem tudtam szagolni az élethez. Nemhogy megértsem azt, aki úgy káromkodik, mint egy kocsis. Hogyan is láthattam volna meg a baját, ha a sajátomat sem láttam?

Azért bajunk van elég. Ha más nem, bajból az is elég, hogy káromkodásra fanyalodunk, és profán szavakkal fejezzük ki pillanatnyi vagy hosszú időkre visszanyúló indulatunkat, haragunkat, dühünket, sértettségünket, ingerültségünket és feszültségeinket.. de, ha nem próbáltad, sose fogod megtudni, hogy az milyen felszabadító érzés.

Nőknek mondom.. amikor nem szorítja a csipkés kesztyű a hamvas kezeidet, és össze mered koszolni a friss műkörmöket, rácsodálkozhatsz, hogy csak az álomvilágod dőlt össze. Az, aki te vagy, virgonckodik tovább, és porfürdőt mer venni, mint aranykalitkából kiszabadult kanárik (nemcsak a verebeknek szabad).

Volt bátorságod káromkodni? Volt merszed kiadni magadból a fáradt, fullasztó érzés-gőzt, amely évek óta fojtogat? Arra vetemedtél, hogy őszintén vállald és megmutasd magad magadnak és másoknak? Ne haragudjál, de én csak gratulálni tudok neked, tettél egy lépést a gyógyulásod felé. Aztán várd ki a végét, s nézd meg, elmúlik-e ami miatt káromkodsz.