Így bocsáss meg, ha nem tudsz megbocsájtani

Kemény fába vágom a fejszémet, mert ebben a témában sokszor alulmaradok, hisz ez a legnehezebben felfogható és teljesíthető állapot az ember számára.

Amennyiben most mégis valami könnyedebb olvasmányra vágynál, gyere vissza később, ha már nem bírod a haragod és szomorúságod terhét, amely megkeseríti nemcsak a szórakozásodat, hanem az életedet is.

Induljunk ki magamból, mert ez egyszer már megtörtént, tehát viszonyítási pont lehet.

Sok esetben nem ismertem fel, hogy bántanak, mert a lelki csontvelőmig hatoló hidegrázós érzéseket keltő megválogatatlan szavak és tettek ismétlődése természetes "jóindulat, rossz napom volt, nem akartam, így szoktuk, a közjóért, nem tudtam, stb." magyarázatok mögé rejtőzött.

Nem tudtam, hogy bántalmaznak és sértik az alapvető emberi jogaimat akkor, amikor nem szólnak hozzám, vagy levegőnek néznek. Bántalmazásnak minősül az is, ha kéréseinket, igényeinket, megjegyzéseinket és szükségleteinket figyelmen kívül hagyják mikro- és makroszinten (például, ha térdig érő gödrök között kell botorkálnunk egy kis utcában, vagy engedélyt kell adnunk egy autónak, hogy megelőzzön a járdán).

A bántáshoz hozzászoktatott lelkemnek korábban ez fel sem tűnt volna, tehát nem éreztem volna dühöt, így nem is lett volna mit megbocsájtanom. Annyiban merült volna ki a téma, hogy "biztos rászolgáltam", "egoista barom, mit képzel magáról", vagy "szegény az ország, nincs pénz aszfaltra".

Miért nem tudom most elviselni a debilizmusnak azt a szintjét, ahol már a bántalmazás is normálisnak minősül? Azért, mert ki akartam gyógyulni abból az állapotból, hogy mindenkinek be kell nyalnom, ahhoz hogy szeretve érezzem magam, illetve elegem lett abból, hogy minden ellenvéleményt támadásnak és a személyes határaim megsértésének vegyek. Vagyis kijöttem a dackorszakból, és képes vagyok meglátni, hogy mások is vannak körülöttem, nem körülöttem forog a világ.

Gyógyulok, ezért nem félek önmagamat adni és szeretni, akkor sem, ha valaki ezt a személye elleni hadjáratnak nézi be. Ennek okáért, nem sértődöm meg, ha a másik nem úgy látja a dolgokat, ahogy én, és szólok, ha azt érzem, hogy rám akar erőltetni valamit.

Lényegében arról van szó, hogy nem tudjuk, hogy meg "kell" bocsájtanunk, ha azt sem vesszük észre, hogy vétenek ellenünk. És csak úgy vesszük ezt észre, ha egészségesen éljük az érzéseinket és gondolatainkat, magyarán, sem magunknak, sem másoknak nem hazudunk.

Igazán megbocsájtani csak akkor tudtam, ha a gyógyult lelkemmel ráláttam az ellenem vétkező "betegségére", az általa tükörként elém tartott régi önmagamra, és világossá vált számomra, hogy nem tudta, mit tesz. Lehet, hogy "jót akart", rajtam csattantotta el szenvedésének keserű ostorát, vagy egyszerűen gonosz akart lenni, de ha tudta volna, hogy annak mik a következményei, nem tette volna.

Gyógyult állapotban lenni sokkal jobb, mint betegen vánszorogni a szürke hétköznapokban. Ezért miért akarnám nyalogatni a régi és új sebeket, miért ragaszkodnék "az igazamhoz", és cipelném a neheztelésem súlyos terhét? Egyszóval, miért akarnék beteg maradni, ha egészséges lettem?

Számomra megbocsájtani azt jelenti, hogy együttérzek a saját megbántottságommal, megértem a másik ember helyzetét, kimondom (magamban): "ha tudnád, mit teszel, nem tennéd", és elengedem az illető személyhez fűzött elvárásaimat, illetve a jóvátétel követelményét.

Ember és ember között hajszálnyi a különbség: az egyiknek okosabbnak kell lennie a másiknál, és engednie kell. Ekkor viszont már kötelező.. nem hétszer, hanem hetvenhétszer.