Hogyan segíthetünk egy depressziós embernek?

Először is úgy, hogy észrevesszük, hogy az állandó mosolygás és képlékenység vagy ellenállás mögött mély szomorúság rejtőzik, amiért ritkán látjuk őt kiakadni, kiborulni, sírni, hisztizni, vagy gyakran látjuk őt visszahúzódni a biztonságos 4 fal közé, félszegen ülni egyedül egy padon vagy bohóckodni felszínesen, felszínes társaságban.

Ez azonban haladó szint.. a kezdő szint ugyanis az, ha a saját érzéseinkkel vagyunk olyan szinten tisztában és barátságban, hogy nem mosolygunk, ha sírni volna kedvünk, és nem pozitívkodunk, ha a szánk széle úgyis lekonyul. A középhaladók pedig tisztán és érthetően szavakba is tudják önteni az érzéseiket, akkor is, ha a dühtől forr a fejük, vagy nem látnak az agyukban keletkezett ködtől.

Tehát, hogyan hozhatjuk ki a depresszióst a völgyből úgy, hogy ne lökjük őt még mélyebbre?

Egyszerűen úgy, hogy nem mosolygunk rá, mint a kényszerített birsalma, és azt mondjuk, hogy "nincs semmi baj, elmúlik, gyerekjáték az egész, tudod, hány embernek nehezebb, mint neked, nem akarsz egy epertortát, gyere meghívlak egy sörre". Ellenkezőleg, eszünkbe jut, hogy nekünk is vannak nehéz időszakaink, átérezzük a helyzetét, visszatükrözzük az állapotát (vagyis kifejezzük a szomorúságunkat felé), és ellenállva a tanácsosztogató késztetéseinknek végighallgatjuk őt, átöleljük a csendjében, sírunk vele, ha kell, elhisszük minden szavát, belátjuk, ha vétettünk ellene, és aláírjuk, hogy joga van éppen azt érezni és gondolni, amit.

Ez a jelenlét. Jelen van valaki az életében, akinek számít a személye, fontos az élete.. nem egy jelentéktelen senkinek érzi magát, aki kínlódhat magában, mert a "jóttevők" túl elfoglaltak azzal, hogy fenntartsák annak látszatát, hogy jól vannak és jót akarnak.

A probléma "pszichológiai" fele ezzel meg is oldódhatna.. aztán következik a "életazonos" rész, amikor hagyjuk, hogy sírja, dühöngje, jajveszékelje, panaszkodja, okoskodja ki magát, majd megkérdezzük, hogy, mit tehetünk érte, vele? Menjünk el együtt sétálni, teljesítsük valamely kívánságát, kérjünk tőle engedélyt, hogy kopoghassunk a szobája ajtaján 10-15 perc múlva.

Csalogassuk ki az életbe, ahol nincs minden rendben, a magára zárt sötét börtönből. Hiszen mi magunk is elkámpicsorodunk néha, de van egy reményünk: az, hogy Jézus, az Élet, itt volt a világban, meg akarták ölni Őt, de nem sikerült.. feltámadt és él..

Ahogy Ő segít, az profi szint, ezt még én sem tudom teljesíteni. Ő tudja. Az én dolgom, hogy ezt elmondjam és megmutassam.. ha sikerül (ugyanis még nem szentültem meg).