Gyergyói körkép

Nem szeretem ezt a várost.. néha.. fura, megmagyarázhatatlan jelképet választanék neki: alul por-, felül ködfelhő (és fordítva), középen a felirattal "JÓVANAZÚGY".

Ezerképű város.. ezerből ezerféleképpen felfogható és értelmezhető, főképp, ha hangulat is társul hozzá, ami nagyban függhet a város hangulatától. Különös nyomort és világvége légkört képes árasztani magából, ha szürke felhők tetőzik az eget, és a nap csak emlékeimben él. Ellenben, amikor napsütésben aranylik, még a sikátor is a mennyországba vezető piros szőnyeges útnak tűnik.

Körforgalom 1-nél, a világ, de legalábbis a város közepének a közepén, Miklós (ismertebb nevén a Mikulás), aki senkinek nem hoz, de nem is árt semmit, mert egy szobor (majd az igazi). Ez a rész egy elromantikázott, kommunista korabeli képeslapra emlékeztet: semmi köze a mindennapok valóságához amíg át nem megyek rajta. Ha szeretnék, ezen a kis területen meg tudnék élni.. megvan kaja, pia, ruházkodás, szórakozás, s ha nem tetszik valami, csak tíz lépés a városháza, bármely irányból.. amennyiben még nagyobb bajban lennék, tehetek még plusz tíz lépést, és ott a rendőrség vagy a kórház. Ehhez képest még wc-re is autóval járnak azok, akiknek van.. jogsijuk.. mert Gyergyó nagy város, lehetetlen az egészet gyalog bejárni.

A Körforgalom 2 felé vezető úton kicsengetnek, és gyermekek felüdítő zsivaja ébreszti fel a lelkem az éber kómából, ami akkor tör rám, ha átadom magam az "ezt a helyet már százszor bejártam, s még mindig ugyanolyan" érzésnek.. pedig nincs már illatszerbolt, mozi, meg órás.. csak én unom meg, hogy gyakran minden második szembejövő más nemzetiségű.. de ha jó napom van, arra gondolok, hogy irtó szerencsés vagyok, nem kell túlzsúfolt metróban patkány módra heringet játszanom, hogy eljussak A-ból B-be. Ennél a szakasznál is felfelé (Salamon, kutya, fesszeg, Batthyány, jövő, kutya, Csiky-kert, medve, Both vára, 4-es, medve, Gyilkos tó vagyis zöld övezet, természet, paradicsomi, vidéki-bio-paraszt életre visszahívó környék) vagy lefelé (ipari zóna, kutya, kúl túra, blokkok, macska, sport, bevásárló központok, alszeg, kutya, gyárromok, állomás, gettó, cégek) vezet az út, és rendszerint azt választom gyakrabban, amerre lakom.

Lefelé veszem hát az irányt, mert tápos, városi, "gyufásdoboz" töltelék vagyok (még), akinek semmi dolga nem lenne, azon kívül, hogy a mindennapi nehézségeivel és feladataival boldoguljon. Már annak a feldolgozása is külön emberfeletti képességeket kíván meg, hogy naponta találkozom olyan emberekkel, akiket akkor látok életemben először, és olyanokkal is, akik többet tudnak rólam, mint én saját magamról. A közszemlére tett részeken a gyalogosoknak lehetőségük van járdán közlekedni, az eldugottabb helyeken autóknak is.. így, mint jó gyergyói, az út közepén is jól érzem magam. A néhol centis gödröktől foltos kis utcákban takaros, díszes virágágyásos kiskertek mellett bűzlenek a kirámolt szemetes kukák, látványban is mintegy szeméttől tarkítva az előbbi képet.

A "kő kereszt? Nem, az is csak egy tárgy" olyan, mint egy csomópont.. ezen a ponton fel is út, le is út, és egy csomót kell várni, amíg kerül egy fuvar, amely kivisz a medencébe. Az errefelé vezető úton elhaladok a régi külsejét vedlő sárga kultúrház mellett, amely a kultúra és "értelmiségi" élet új ruhába bújó fehér házává alakul át. Útba esik a Dávid-csillagos, az "itt valaha elég sok zsidó élhetett" korszakra emlékeztető zsinagóga, amit már csak Egyfeszt a művészet vesz igénybe, és a bankból újjászületett keresztes baptista ház, amely a pénzt juttatja eszembe. A csomóponton túl mindig a szemem elé kerül a kedvenc kis fehér házikóm, és a város gondjai rögtön elhalványulnak a lelkemben. A képe azt a vágyamat tükrözi, hogy van élet a városi lótás-futás után is.

A következő Körforgalom 4 a választóvonal két negyed (az már fél város) között, ráadásul a kedvem is kezd megjönni a külvárosi barangoláshoz. A Virág és Bucsin negyed között csak egy utca a különbség, más tekintetben ugyanolyanok: omladozó és felújított tömbházak dzsungele, ahol nagyon könnyen el lehet tévedni. Még nekem is, aki csak a saját házszámát ismeri, ezért útbaigazítást rendszerint nem vállal. Ámulok és bámulok, hogy kocsma és templom hogy fér meg békében csak két lépésnyi távolságban egymástól, és közöttük gyerekek játszanak önfeledten, mintha nem itt dőlne el az élet komoly kérdéseinek sorsa.

KáBé közeledik, int, és kisüt a nap a szívemben.. megadja a lendületet az állomás felé vezető hosszú útra, ahol ezerarcú, egymásnak ismerős ismeretlen emberek bukkannak fel, kutyák pórázon és szabadon, és a bevásárlóközpontok szerre kínálják fel magukat a jóléthez szokottaknak. Leérek oda, ahol csak a varjak serege jár.. a gettó kapujához, kicsi Moszkva lepukkant külvárosi világába, a sínszagú, omladozó, graffitizett, gyomos, kétes vonatállomásra, ahol a legjobban érzem magam. Innen még meg lehet lépni.. vagy vonattal, vagy a kendőzetlen igazságba: ebbe a városba is csak az élő Isten tud lelket lehelni, hogy ne csak vegetáljon, hanem éljen is.

Végül is, szeretem ezt a várost.. néha.. visszaránt természetes állapotomba, hogy elég a napnak a maga baja, és bőven megvan minden, amire szükségem van. Benne van a nagyvilág, és az is, amiről álmodni se mertem volna. Nem tudom, van-e még körforgalma, de hát, nagy a város, lehetetlen az egészet egyszerre gyalog bejárni. Mégis ajánlom, mert tartogat meglepetéseket.