Gyász

Nem pont tavasz végi (ami eleji) téma. Feketébe öltözünk miatta, és az ember ilyenkor végtelenül és reménytelenül szomorú tud lenni. Létét belengi a kielégületlenség és beteljesületlen "örökké" állapot utáni vágyakozás.. lelkét kérdés-dárdák szurkálják, bűntudat marja, "nem tettem meg mindent" vád furdalja.

Lehetne ez az ellenkezője is: megélt szeretet-pillanatok, feldolgozott sérülések és megbocsájtott bántások, tökéletlenségek őszinte vállalása és elfogadása utáni fehér ruhás, üdvrivalgásba olvadt, felszabadító elengedés a találkozás reményében.

Most a szomorút nyalogatom, keserű az íze.

A gyász akkor kezdődik, amikor valaki számunkra kedves kilép az életünkből, elhagy, nem része többé az adok-kapok mindennapos történéseinek, vagy valami véget ér, és ezt mi tehetetlenül vesszük tudomásul. "Elhagytak, magamra maradtam, mi lesz velem", kesergünk, elered a könnyzápor, falak emelkednek körénk, és kevés napsütés szivároghat csak be a saját magunkat gyászoló mordori lelkünkbe.

Jó esetben úgy történik, hogy egy hozzánk közel álló személy meghal, illetve, ha mondjuk kirúgnak a kedvenc munkahelyünkről. Sakk-matt, kész tények elé vagyunk állítva, nincs visszaút, látható a vég, kezdődhet a gyász is.

Azonban, még ennél is rosszabb, ha úgy kell elengednünk valakit vagy valamit, hogy az illető él, vagy épp még a kedvenc munkahelyünkön dolgozunk. Próbáljuk menteni a menthetőt, bedobunk minden trükköt, végigzongorázzuk az összes bevált praktikát, lemegyünk zenbe, és majd elszállunk az elolvasott bölcsességektől.. mindhiába.. a kapcsolat, együttműködés, közös munka, állapot már éltében meghalt, és nincs remény a feltámasztására.

Már rég gyászolok, csak nem tudtam róla.

Kimondott és ki nem mondott szavak, megtörtént és meg nem történtté tett események, elhazudott igazságok és igazzá vált hazugságok, jótettekbe bújtatott cselszövések és gaztettekké változtatott áldások dzsungelében eltévedt és elveszett az a gyermekkorom, amely felhőtlen, gondtalan és játékos volt. Maradt az, amivel maradtam. Én és a félelmeim, gátlásaim, szorongásaim, vágyaim, álmaim.., hogy egyszer megváltozik, jobb lesz, sikerülni fog, boldogabb leszek, szeretni fognak.

Magamra maradtam.. láthatatlan, mosolyba csomagolt kőszívek üvegfaláról úgy pattantak le az érzéseim és gondolataim, mint egy gumilabda.. némán kiáltottam segítségért.. még fülek sem voltak, nemhogy süketek. Elhagytak.. nem voltak kíváncsiak arra, hogy ki is vagyok valójában. Elhagytam magam.. nem akartam egyedül maradni, ezért feladtam azt, aki valójában vagyok.

Mi lesz velem? Sokan kérdezhették, akár magukban is, de választ nem kaptak. Hát, az lett, hogy visszataláltam magamhoz.. ahhoz, aki valójában vagyok. És gyászolok.. feketében gyászolom az elvesztett gyermekségemet, a megsebzett tisztaságomat és bizalmamat. Sírok azokért az emberekért, akik hallhatták volna a hangom, de képtelenek voltak rá, mert őket se hallotta senki..

Szomorú vagyok azért, mert reménytelennek látom az igaz és őszinte kapcsolattartás lehetőségét olyan emberekkel, akik nem akarnak szembenézni a hibáikkal, és inkább ragaszkodnak a jókedvű hazugsághoz, mintsem, hogy kiderüljön a fájó igazság. Feketében gyászolom, hogy még most is képesek elhagyni.

Ellenben fehérben örül a szívem, hogy sok átkínlódott és megszenvedett óra után elengedhetem a fekete gyászt, a sebeimet, felgyűlt rossz érzéseimet, kellemetlen emlékeimet, és azokat az embereket, akik nem tudnak vagy nem akarnak velem maradni. A gyógyulás reményében még viszontláthatjuk egymást.  Hálás vagyok, hogy akaratotokon kívül az életbe löktetek. Teljesült a vágyam.. egyszer megváltozott minden, és jobb lett.