Ecce homo labilis (szatírA)

Képzelj el egy komplikált növényt.

Sikerült? Mennyire komplikált? Mint egy rózsa vagy egy fa? Vagy netán egy ember?

Szájhagyomány által terjedt el hozzámig ez az önismereti epizódnak is beillő mondás: "nincs szükségem másra csak napfényre, vízre, és némi gondozásra.. csak egy komplikált növény vagyok."

Ez ráébresztett az ember értelmi és érzelmi evolúciója lépcsőzetes felépítésének létezésére, amit én találtam ki. Az ember lelkében és értelmében zajló folyamatoknak növekvő és csökkenő haladási szintjei vannak, amelyeket nagyravágyásában át is ugorhat, vállalva ezzel annak kockázatát, hogy még alacsonyabb szintre esik vissza, miközben azt hiszi, sokat fejlődött.

A gyökerek és ásványok szintjéről indul minden, ide van a kutya elásva. Itt vagy addig s addig, hogy a szénből gyémánt lesz (és ha már az lett, nincs visszaút), vagy akkorát bukik, hogy tudatlan marad, míg főd a főd, és vissza nem tér a porba, ahonnét kinőtt.

A növény, mely csodálatunkra és gyönyörködésünkre vegetál. Haszna csak annyi van, hogy létezik, és néha kiviszi a szemetet. Meggyűlhet a bajunk vele, ha bezavar az időjárás.. hangulatingadozásai csupán számára hervasztóak nagyobb mértékben. A környezet ebből mit sem sejt, hiszen egy dísz a szoba sarkában vagy láthatatlan kellék, amely beleolvad a tapétába. Észrevétlenül.

Előtör az állat, pedig már-már jó emberformát öltött a tudattalan. Először egy egérke dugja ki a bajszát a lélek rejtekéből, aztán tolakodik az elefánt is, míg be nem robban a vérfarkas, és el nem üvölti magát, hogy "ölni tudnék".. aztán van, hogy meg is teszi.

Az ember magát istennek látja, és azt mondja "azt csinálok, amit én akarok, nem baj, ha rossz, szabad vagyok, te csak gyere utánam". Így sodorja magával a törmeléket, gazt és csordát a sivár és sötét feneketlen lyukba, miközben azt képzeli, hogy keselyűszárnyakon száll győztesen a döghalál fölött.

Itt az ember ugrott egy nagyot, és túl korán akart nagyot harapni, bár csak kenguru volt. Hisz addig amíg nem akarjuk látni ezeket a lépcsőket magunkban és a másik emberben, egy követ, egy cserjét, egy disznót vagy Bözsit tesszük istenné. Mit csodálkozunk? Hát jó, hogy nem változik semmi.. csak a növény lesz egyre komplikáltabb.