Dedó

Olyan, mintha még nem jöttünk volna le a cumiról.. akárcsak benne ragadtunk volna a dackorszakban miután elvették a játékunkat, és nem adták vissza.

Dedó világban magukba rekedt, sebzett felnőtt gyermekek követelik az etetésnek valót és kikérik maguknak, hogy őket márpedig ne etesse senki.

Miért ne? Aki éhes, mindenütt és mindenben kaját lát, és nyúl is érte.. mindegy, csak a has és a fej legyen tele, és jöhet a következő adag..

Mindeközben fogalmunk sincs arról, hogy mivel etetnek minket. Mert hogyan tudna etetni az, aki maga is éhes? Miből? Honnan veszi a hozzávalókat?

Azt hisszük, anyatej vagy kalács. Pedig leszünk rosszul tőle: búvalbélelt vagy kényszeresen mosolygó, magunknak való, üres tekintetű, csőlátású, a világot teleokádó bébikként játsszuk a felnőttet.

Nem akarunk felnőni ahhoz az önmagunkhoz, aki szívesen eljátszaná önmagát, amikor csúnya a fáradtságtól vagy ingerült az unalomtól.. inkább játsszuk, hogy játszunk, és idétlenül bekajálunk mindent, amit elénk raknak.

Jöhet a "hogyan érezd jól magad 1 perc alatt" süti vagy a "szeretjük egymást a sírig, kivéve a pandákat" energiaital, de a sima kenyér nem kell senkinek. Mi abban az élvezet? Se hab, se torta, és a cseresznye sem áll meg rajta.

Elkápráztat minket az édes hazugságok íze, valamint a finom mérgek illata, és addig zabálunk, amíg már gondolkodni sem tudunk: nem tűnt fel neked, hogy magadtól is kiírhatnád a Facebookra, hogy "az élet szép, de nem mindenki Aladdin"?

Miért hinted a port, amikor te is prüsszögsz tőle? Miért pakolod magadnak a maszlagot, ha a másik is hány tőle, és fossa össze magát.. a nyugtalanságtól?

Persze, olyan jólesik tömeg lakomákon kedveskedve kábítani magunkat azzal, hogy tartozunk valahova, mert itt mindenki szereti a pityókástokányt. Csak igaz kell legyen.. mert aki nem szereti a pityókástokányt, az sose evett egy jót.

"Márpedig ami jó, az igaz.. és ami igaz, az szép is"- mondta Quasimodo, és éhen halt. Hát, nem az én bajom.. neki is inkább az Esmeralda csontjai kellettek, mint a kenyér.