Csinálj semmit (avagy a semmittevés művészete)

Na, itt álljon meg a menet, mert ilyen nincs. Hát, ha csinálok, akkor valamit csinálok, és ha bejön a képbe a semmi, akkor az 0x1 eredménye, vagyis fekete lyuk, de már az is valami..

Találkozáskor meg szoktuk kérdezni egymástól, hogy vagy, mintha érdekelne.. ez a legnehezebb kérdés a világon, mert úgy a kérdező, mint a kérdezett bicskája beletörhet a válaszba.

Ugyanis ez a kérdés érzelmekre mutat rá, és tódulnak a belső kérdések, mint a mátrix információs minták, amelyek a lehető legkönnyebb megoldást térképezik fel: vannak-e vagy nincsenek? Ha vannak, elmondjam? Ha elmondom, hazudjam? Ha az igazat mondom, mi lesz belőle? Ha megkérdezem, mit mond? Van most erre időm? Van ehhez kedvem?

Általában a válaszok értéke a 0 jelnél kiakad, és eszünkbe jut egy könnyebb variáció: mit csinálsz? Itt már nem kell megerőltetnünk magunkat, hogy létező és nem létező fogalmakkal, állapotokkal vesződjünk, mert abba csak jobban bele lehet szólni, hogy a kocsi színe milyen legyen, és miért hülye a szomszéd.

Közvetlen környezetemben párszor felmerült a kérdés, hogy "mi lesz Zsuzsival?", és ha jól sejtem, nem kaptak még rá választ. Igaz, nem jutott eszükbe, hogy megkérdezzék a témában forgó személyt személyesen, mégiscsak az lenne a leghitelesebb információ forrás.

Kérem szépen, a válasz egyszerű: azt csinálom, amit oly sokan nem, vagyis semmit.

Mit értek ezalatt? Egyrészt inkább művészlélek vagyok, mint sertepertélő könyvelő, másrészt nagyon durván beleástam magam abba, ami sokak számára nem létező: alámerültem az érzelmeim világába, és felszínre hozom azokat.

Hát a művészek ugye, azok el vannak veszve, a maguk világában mindenképp, 0 kapcsolat a realitással, abból nem lehet megélni, valahol a híd alatt esetleg könyörületből, ez nem jövő, normális szakma kell, abból jön a zseton.. a művészlélek ellenállásából kel életre a fent említett kérdés, és a válasz egyszerű..

Semmit csinálok.

Amikor a külvilágból egy olyan hatás ér, amely feltép egy rég eltemetett nyílt sebet (mittudomén, amikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy elmondhassam, mi történt velem az iskolában, pont nem tudtam, falak, ridegség, érzelmi zár), és elfog az ebből származó szomorúság és fájdalom, éppen rajtakapom magam, hogy jé ez fáj, hát én érzek, na akkor hagyom, hogy fájjon, feldolgozom az emlékeimet, megélem a felmerülő adalék érzéseket ( haragszom, tehetetlen, dühös, ingerült, frusztrált, szorongó, elégedetlen, nyugtalan vagyok emiatt), és engedem, hogy beálljon a gyógyulás.

Ez munka.. sokkal keményebb meló, mint amit eddig valaha dolgoztam. Látszólag nem csinálok semmit, csak ülök vagy, ha súlyos, fekszem, és bőgök, mint a nyúzott bárány, taknyom-nyálam összefolyik, nem látok a könnyeimtől, nem kapok levegőt, enni-inni nem tudok, csak szenvedek, mint az állat.. bepótolom, amitől korábban meg szerettek volna kímélni..

Persze, mint minden más, ez az állapot sem tart örökké, lejár a neheze, lassul a pördület, és végül beáll a szélcsend. Megnyugszom, letörlöm a könnyeimet, pihegek még kicsit, és látom, hogy el kell mosogatnom, szóval nekiállok..

Miért csinálom ezt?

Mert észrevettem, hogy érző lény vagyok, s mint olyan, igényem van arra, hogy ezt kifejezzem, és ha nem tudom, szenvedek tőle. Működhetnék robot üzemmódban is, de akkor bazi nagy képmutató lennék, és hazugságokkal kéne leélnem egy életet. Ez nekem nem éri meg.

Ráadásul felszabadulok egy csomó elfojtott, meg nem élt, letagadott, "nem létező" érzés és állapot terhe alól, gyógyulok, bátran felvállalom magam, hiteles tudok lenni, nem félek mások felé őszintén odafordulni, és nem betegítem magamat és mást sem. Tehát viszonylag egészséges életet tudok élni.

Ezért beálltam "semmittevőnek", és azzal foglalkozom, hogy az vagyok, aki.. természetszerűleg.. de most abbahagyom, mert ha enni akarok, főznöm kell, és ha nem is kell, akarok.. mindent szépen a maga rendjében..