Cserbenhagyás

A fogalomnak semmi köze a cser fához, ám bárcsak lenne, mert akkor azt a helyet jelölhetné, ahová elbújhatunk szégyenünkben.. amikor úgy érezzük, hogy nem érünk annyit, hogy ne hagyjanak el, vagy ne hagyjanak cserben.

A cserbenhagyás az ember méltósága ellen elkövetett legnagyobb bűncselekmény, és a legmélyebb lelki sérülést képes okozni, különösen, ha már gyermekkorban elszenvedtük. Jelentése magában foglalja egy ígéret megszegését vagy egy másiktól való elpártolást, és fogalomkörébe tartozik a hazugság, becsapás, árulás és elhagyás. Úgy-e, ez nem hangzik úgy, mintha szeretet lenne?

Abban, akit cserbenhagynak egy világ omlik össze, gyakran még az is, amely fel sem épült. Úgy érzi egy szál magára maradt ott, ahol csak ellenségek veszik körül, senkire nem számíthat, és az emberekbe vetett bizalma, mint a pára, köddé lesz.

Miután felocsúdik a sokkból vagy a csalódásból a hosszas hiábavaló várakozás után, hogy a másik válaszol, megteszi, meghallgatja, elintézi, segít, megérti.. de mégsem, a kezdeti jogos harag indulatok megjelenésével együtt szorongani és félni kezd, bezárkózik, vagy vandalizmusba kezd, és elkezdi rágni magát egészen addig, amíg elér a bűntudatig.. amelyet ő képzel be magának azáltal, hogy méltatlannak érzi magát arra, hogy valaki figyeljen rá, érdeklődjön iránta, meghallgassa, segítsen neki, komolyan vegye őt.

Az, aki cserbenhagy, általában önérdekből, érdekből, köpönyegforgatásból, hanyagságból, félelemből vagy egyszerűen azért teszi, mert sem önmagát, sem pedig mást nem tud igazán szeretni.

Ez azt jelenti, hogy mivel nem áll kapcsolatban önmagával, a saját gondolataival, érzéseivel, szavaival, de még tetteivel sem ("nézzük, hogy könnyebb, kényelmesebb, kézenfekvőbb, gyorsabb, jövedelmezőbb nekem", "csináljuk, csak haladjunk" robotpilóta üzemmódban van) nulla együttérzése van azzal szemben, akinek ígért valamit, és nem tartotta be.

De lehet, fogalma sincs arról, hogy mit okoz azzal, ha nem veszi komolyan a gyermeke, párja, padtársa, kollégája, nagymamája, vagy bárki valódi érzéseit, és zsigerből lenullázza azokat, mondván, "jaj, mit kell annyit nyápickodni", "ne légy annyira érzékeny", vagy "nem is úgy volt, én ilyet nem mondtam neked."

Az egyik még a nyári szellőtől is megremeg, és kétségbe vonja a saját ítélőképességét, a másik lyukat magyaráz a hasadba, hogy érvényesítse kibúvó hadműveletét a felelősségvállalás terhe alól.

Egyikük akkora traumát szenvedett el, amelyből csak az Isten képes kigyógyítani egy-két gerinctanilag atombiztos ember közreműködésével.

Másikuk pedig azok körét gyarapítja, akik bántanak, mert érzelmileg nem nőttek fel, ezért nem ismerhetik azt az életérzést, amely arról szól, hogy úgy szereted az embertársadat, ahogy magadat. Rajta is csak az Isten segíthet, meg pár olyan ember, aki egyszer csak meghúzza a határait, és faképnél hagyja őt.