Az égig érő fa

Nem tudom, miért szöktem neki ennek a szövegnek, mert sem fiú nem vagyok (bár néhányan azt mondták fiús vagyok, de az közbe változhatott), és fiam sincs. Azonban vannak fiúk a környezetemben, s valahogy gyakran ütközöm ugyanabba a jelenségbe: meg vannak reggelizve vacsorára.

Mit értek ez alatt? Kislányként és nőként mindig a tartást kerestem a másik nemben.. mint egy oszlop, egy tartópillér, egy sudár, masszív fa vagy ragyogó nap tornyosuljon fölém, és védjen meg, ontsa rám a fényét, és vezessen ki még a saját sötétségemből is.

Persze, nem úgy, hogy bérlettel gyúr előtte két évig, ledoktorál atomfizika-űrkutatás szakon, elvégez egy életmód tanácsadás, illetve mentálhigiéné tanfolyamot, és bróker lesz a Wall Street-en. Ezektől még könnyen elfojthatom bennük a férfi buzgóságot.. néha csak úgy, hogy megkérdezem, milyen napjuk van.

A tartás, amiről beszélek abból adódik, hogy tudja, ki ő, hol és merre tart az életben, és ahelyett, hogy az én kedvemet lesné, halad ezen az úton, és gyengéd figyelmességgel meghív, hogy tartsak vele. Ettől úgy érezhetem, hogy egyenrangú segítőtárs vagyok.

És akkor most szálljunk vissza a realitás talajára, és lássuk meg, hogy vannak túlaggódó vagy túl nemtörődöm anyukák és apukák, akik a gyermekeikben csírájában elfojtják a tartás kialakulását. Elveszik előlük az életteret, megmondják, hogyan kell boldogulni az életben ("apádnak nehéz, ezért iparkodj te is fiam"), és nem mutatják meg nekik, hogy hogyan kell önálló érző lényként működni.

Az hagyján, hogy a lányok sírnak, mert küszködnek az érzéseikkel, de nincs erősebb annál a fiúnál, aki megkönnyezi testvére sikerét vagy egy barátja halálát. Ráadásul el is tudja mondani, hogy miért. Sőt, mást is fel tud emelni, vagy meg tud vigasztalni.

Ehhez kell tartás.. hogy ne lepődjön meg, ha egy tartás nélküli lány meg akarja pörgetni a saját tengelye körül, mert ő is bizonytalan. Hogy ilyenkor a csábításnak való behódolás helyett nyugodtan meg tudja kérdezni tőle, hogy mit hozhat inni, és milyen napja volt.