Amikor mi vagyunk az áldozatok

Bántani és bántónak lenni úgy is lehet, ha " na jó, akkor békén hagylak, nem szólok egy szót sem, nem akarlak zavarni" elgondolása vagy kimondása után elhallgatunk, eltűnünk, jópofizunk tovább (annak, akinek lehet).
 
Hogy fordulhat ez elő?

Úgy, hogy tényleg belegázoltunk a másik ember érzéseibe, tiszteletlenek voltunk a személyével szemben, nem vettük figyelembe a kérését, nem hallottuk meg, amiről beszélt, és amikor erre figyelmeztetett, határozottan nemet mondott, kiakadt, megsértődött, sírni, illetve hisztizni kezdett, vagyis meghúzta a határait, még nekünk állt felljebb a magas lónál.

Miért van ez?
Azért, mert vagy tényleg magas lovon ülünk, és azt is elhisszük magunkról, amit nem kéne, vagy azért, mert túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy belássuk, tévedtünk, megbántottuk a másikat, görény módjára nyilvánultunk meg, akkor is ha a "legnagyobb jóindulattal, kedvességgel, szeretettel vagy Isten nevében" tettük.

Ehelyett hirtelen "majd meglátod, kinek van igaza, hát már egy szót sem lehet szólni" zsarolás módszerhez nyúlunk, és jelezvén, hogy a másik nem fontos, eltűnünk, mint szürke szamár a ködben.

Ez magasszintű cserbenhagyás és bántó, stresszt okozó viselkedés, amelyhez legfőképpen az érzelmileg éretlen emberek értenek a legjobban. Ebben a helyzetben azt érezheti a megbántott fél, hogy vele van a baj, és pitizni kezd a figyelemért.
 
Az igazság az, hogy nem a mi dolgunk "fel-, vagy megnevelni" a másik embert. Ha nem kell együtt élnünk vele, hagyhatjuk az útjára.
 
Ha fontos, újra megjelenik az életünkben. Ha nem, nem is volt annyira fontos.