A leggyengébb láncszem

Ezt nem fogod elhinni, ezért ne is olvasd el, mert a végén még magadra veszed.

Azért írok erről, mert olyan teljesen hétköznapi, megszokott jelenségről van szó, ami a Vészbukon is alig fellelhető.

Az az érzésem, hogy Gyergyó azért áll, és nem temette még be az összeomlott hazugságvár, mert méltóztattam megszületni és életben maradni ott, ahol még a hatalmas varjúsereg is azon dolgozott, hogy elhallgassak.

Én vagyok a leggyengébb láncszem.

Mindenki rólam gondoskodott, engem féltett, értem aggódott, engem figyelt, velem akart.. mindenki elhagyott.

Ugyanis akadtak fontosabb dolgok is az én érzéseimnél, élményeimnél, akaratomnál és gondolataimnál.

A napi teendők, a karrier keresés, a komák társasága, a rokonok elvárása, az iskola előírása, a szokások betartása, a tévéműsor halaszthatatlansága, az orvos véleménye és a haverok meglátása mind előrébb való volt annál, hogy én hogy vagyok.

Mellékes volt, hogy mennyire érzem magam biztonságban, mennyire félek a kihívásoktól, mennyire vagyok bizonytalan saját magamban, mennyire érzem jól magam a színek, formák, dallamok és képzelet világában, milyen rossz viszonyban vagyok a száraz tudománnyal, hogy az ablakon kitekintve mindig azon gondolkozom, mi lehet azokon az üveghegyeken túl, mennyire nem bírom az üres zajcsapást, és a felszínen túl mindig képes vagyok rátapintani arra, hogy mit rejt a mély.

Ezt nehéz elviselni egy olyan világban, ahol az a fontosabb, hogy mit mutatunk, mint az, hogy valójában mi van.

Ezért én is elhagytam magam. Kiegyeztem a fontoskodó, elfoglalt, ügyes, tevékenykedő, talpraesett, vezető, mindentudó, csábos, hangoskodó és mindent leplező környezetemmel, hogy a fenébe azzal, aki én vagyok, ragaszkodom hozzátok, mert az életem múlik rajta. Inkább leszek a legcsendesebb, leghalkabb, legvisszahúzódóbb, legkészségesebb, legalkalmazkodóbb lány, aki addig olvad bele a közegébe, amíg egy jó alkalomadtán ki nem tud lépni onnan.

Hogy nem haltam bele ebbe az egyedüllétbe? Hogy nem estem bele a gyergyói zordság süllyesztőjébe?

Mondom, hogy nem fogod elhinni, ezért itt állj meg az olvasással, mert a végén még neked is segíthet.

A Királyok Királya személyesen vigyázott rám, és vitt a tenyerén az aknamezőkön.

Gyermekként leemeltem az árválkodó Képes Bibliát a polcról, ától zéig elolvastam, és elhittem minden szavát. Jézus szőke volt benne, de az lényegesebb volt, hogy attól fogva a barátomnak tekintettem őt, és ha adódott egy találkozás lehetősége Vele, kihasználtam.

Új emberek léptek be az életembe, akik felém fordultak, és Hozzá vezettek.., felcsendült egy ének Róla a legkétségbeesettebb perceimben, elhangzott egy mondata, ha nem bírtam tovább, megvigasztalt egy mosoly, ha szomorú voltam, felhívhattam egy barátomat, ha bajban voltam, és megszólalt a lelkiismeretem, ha valami ártalmas tettre készültem.

Amióta meggyőződtem arról, hogy él, azóta értem ezt. Hisz megmondta, "veletek vagyok minden nap a világ végezetéig".

Erre azért volt szükségem, mert én voltam a leggyengébb láncszem.

Most már tudom, hogy mihelyt elhagytam magam, Őt hagyom el. Nem visz rá a lelkiismeretem.