A bárányok ugatnak

A fehér bárányok mind egy családba tartoztak, kivéve a feketét. Az valahogy sehogy se illett a képbe. Fotoshoppal sem.

- Ez nem akar velünk legelni.

- Én mondom, valami nincs rendben vele.

- Közösítsük ki.

- Ne, maradjon, hadd lássa, hogy mi vagyunk többen,- így a szóbeszéd a nyájban, amiből a fekete csak annyit hallott, hogy hol mély, hol magas hangon ugatnak a fehérek.

Ha bégetett nekik valamit, azok visszaugattak. Ezt kissé furcsának találta, hisz úgy emlékezett, hogy a bárányok természetszerűen bégetnek. Amikor egy fehérrel akart legelni, az ráugatott, de ha jobb helyet talált magának, azért ugatták le. A háta mögött sem kímélték.

Nem mintha nem akart volna beilleszkedni a fehérek közé. Próbált ő ugatni, de sem azok, sem pedig a kutyák nem értették, hogy mit akar bégetni. Igaz, azokat sem érdekelte. A fehéreknek fontosabb volt a fehérségük, mint az egy fekete feketesége.

Meg voltak ugyanis győződve arról, hogy csak a fehér a bárány az igazi. Nem is értették, hogy jön ide egy fekete egyáltalán. Ráadásul, milyen szemtelen. Még mer bégetni.